Interjú Faludi Ádámmal

A tatabányai Tavaszi Fesztivál múzeumi programja üdítő irodalmi társalgásra invitálja az érdeklődő közönséget március 25-én. A Tatabányai Múzeum meghívására Faludi Ádám József Attila- és Márai Sándor-díjas író, költő osztja meg gondolatait a nagyérdeművel, valamint beszélgetőtársával, Kakuk Tamással. A Faludi-est délutáni felvezetőjében további nap- és évszakokról, kukoricamorzsoló gépről, Széncinke-díjról és sámántáncról is szó esik.
 
Az utolsó valcer?
Meglehet. Meglehet, hogy ugyanarra gondolunk, meglehet, hogy nem. És most nem a filmre, bár babonából lehetne. Az utolsó valcer című filmet, amelyik egy jeles kortünet is volt egyben, harmadjára néztem meg a saját hibámból. Minden különös értesítés helyett elfelejtettem, hogy már láttam. (Hozzáteszem, akkoriban egy elég humán szerveződésű zenei tévécsatorna is létezett, és házi körülmények közepette, reklámszegte kedvvel próbáltam megtudni, mit is mutat abból a másik világból.) Akaliban vetítették akkoriban, amikor éppen arrafelé szépítgettem életem aktuális legszebb nyarát. Nem szolgáltam, hanem vendégeskedtem a tatabányai úttörőtábor egyik faházában. Nem legálisan, de csekély ráfordítással, ami a konspirációt illeti. Jöhettem, mehettem, lakhattam. Több se kellett nekem. De nem ez a lényeg, hanem az utolsó valcer. Azaz, Az utolsó valcer. Akkoriban vetítették ott a szabadtéri moziban. Persze, hogy meg akartam nézni. Estefelé búcsút vettem szobatársamtól, ő épp tanárnőként működött ott és elindultam lefelé a lejtőn, hogy megérkezzek a kertmoziba, amelyik valószínűleg ugyanott áll ma is, ahol akkor. A lejtő alján a tó előtt nem sokkal. Nem részletezem. Háromszor aludtam el addigra – a szúnyogok mindig kerültek –, amikorra a vágyott pillanat elérkezett. Ferlinghetty mester megjelenik a színtéren és felolvas. Ezt szerettem volna látni. Hogy miként is megy ez ott abban az általunk tisztelt akkorban, és hát egy kicsit előtte is miként tették a példák, a hősök.
 
„…megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben…” – mondja Szókratész a védőbeszédében (Platón: Szókratész védőbeszéde - Devecseri Gábor fordítása). Mikor érezted először, hogy „írónak születtél”?
A teremtés biológiai eltévelyedéseitől eltekintve az ember valakinek születik. Később lesz belőle valami. A fizikai rész nagyjából azonos, csupán némely részleteket borít homály. Ladányi Mihály írja a Jazz című versében: …tévelygünk itt, uram, / de oly rövid az egész, oly rövid az egész, / s oly gyanús a vége – Graffiti átiratban: az élet elég hosszú, csak nem elég széles. A keret, a képkeret adott, a képet te készíted, – uram, temetőm! Elég ingoványos terület. Lápvidék lúdvércekkel, azaz lidércekkel, lidércfényekkel. Én nem hiszek az ilyen meghatározottságban, elrendeltségben. A hatásokban annál inkább. Milyen fizikai és szellemi környezetben keletkezik a te saját parányi mindenséged, az a világ, amelyikről kezdetben azt gondolod, hogy nagyjából mindenki másnak is ugyanolyan. A világképe, azaz a róla alkotott elképzelése. Szerencsére elsőre mindenki így gondolja. Tehát, hogy hol laksz, élsz, cselekszel mindenféléket, hogyan érzékeled a saját színpadod méretét, a kiterjedésedet. Az életkörülmények hatása, azt hiszem, alapvető. De nem árt a csupasz biológiai láncolatot is végignézni, megvizsgálni. Már amennyire ez lehetséges. Tehát nem születtem írónak. Az írás egy szakma, de nem árt hozzá egy kis sámántánc és ibogagyökér. Ábrándozónak, egy nagy kételkedőnek születtem, aki akár fizikai „kételkedő gyakorlatokat” is elvégzett gyerekként, hogy biztos legyen a dologban és így magában. A kukoricamorzsoló gép fogaskerekét például a kisujjammal nem tudtam megállítani. Ez azért némileg óvatossá tett. Élek, tehát a kellőképpen meggyőző kínálatot próba nélkül elfogadtam. Támogatom az elavultnak mondott nézeteket.
 
Hogyan keletkezett a te „saját parányi mindenséged”? Milyen hatások értek kezdetben? Ezt hátrányként vagy előnyként élted meg? Esetleg hátrányként és előnyként?
Az, hogy hová születsz, milyen körülmények közé, milyen benyomások érnek a legelső pillanattól – jórészt eldöntenek minden továbbit. Én többször születtem egy egyszerű ok miatt. Nevezhetjük gazdaságinak, de inkább az ésszerűség befolyásolta döntés volt. Nagyszüleim Aba közelében egy tanyán éltek, miután nagymama ott látta meg a napvilágot egy dűlőúttal odébb, és már korábban az ottani létet választotta volna, de a felszabadírtó szovjet csapatok pont a házukon keresztül (is) haladtak toronyiránt Berlin felé. Nem részletezem, a maradványok helyén új lakóhelyet építettek a háború után, kevés azonos eredetű szerelvényből. Az ablakok és ajtók, minden apróság máshonnan származott. Katica néni, nagymama húga nagy mágus volt. Ott lakott a faluban Abán és ő tényleg nem ismert lehetetlent. A lehetetlen ismerte őt és előre köszönt neki, hogy baj nélkül megússza a találkozást. Katica néni szállította az ablak, ajtó és más újjáépítési anyagokat a mindenfelé fellelhető romokból. Kézben, háton, biciklin. A környékbeli egykori szétdúlt kúriák és más elhagyott épületek adták az alapanyagokat, ezért aztán külsőleg a sokarcúság jellemezte az épületet, amelyik így saját jogán szépen beleilleszkedett az ottani létbe. Hatalmas kert, körben akácfák, madarak, baromfinép; már csak a királyfi hiányzott. Jött is. Olyan ifjan, hogy még járni is csak biztos pontok igénybevételével tudott. Ez voltam én. Korán megtanultam járni, de a konyhában gyakorlatozva beleestem a moslékos vödörbe és akkor néhány hét meditációra volt szükségem, hogy eldöntsem; megéri-e két lábra állni? Szüleim nem is dönthettek volna jobban, amikor nem kis tusakodást követően a nagyszüleimhez költöztettek. Apám egyetemre járt, anyám az állása mellett otthon is vállalt tanítványokat, hogy legyen elegendő pénzük. Gyors- és gépíró szakmája volt és igen magas szinten művelte mindkettőt. Megviselte, hogy nem lehet velem, de belátta, hogy a lehető legjobbat cselekedte. Minden héten jött hozzám a vonattal. Hogy válaszoljak a kérdésedre: jó helyre születtem. Magyar földre, magyarnak. Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen – mondja Széchenyi. Ha nem ő említené, akkor is így lenne.
Ez hátrány vagy előny? Az előnyt el lehet veszíteni, a hátrányt le lehet dolgozni, egyik sem jobb a másiknál. A kereskedelmi kategóriák nem igazán kerültek a látókörömbe. Ezt nem bánom. A kereskedelmi kategória pedig, úgy vélem, nélkülem is elvan. Szóval: nekem ez nagyszerű dolog. Magyarnak születni, lenni. Sajnos ezt csak az tudja, akit ez a szerencse ért. Ezért van az a rengeteg magyar találmány, felfedezés, műalkotás, hogy valamilyen vigaszt adjunk minden lénynek itt e földön, beleértve magunkat is. Ha újra születnék véletlenül máshová, az első utam ide vezetne. Mit gondolsz, a külföldiek miért itt nyaralnak?
 
„A prózát a költészet kiterjesztésének érzem, a képzőművészetet, zenét pedig a költészet írásban nem megjeleníthető részének…” – nyilatkoztad egyszer a művészeti ágak relációjáról. Mi dönti el, hogy éppen melyik önkifejezési formához nyúlsz?
Az alkotás, a megvalósítás módja rád talál. Eleinte mindent akarunk és azt rögtön, de kár kapkodni. Lehet, de kár. Most már mondhatom, hiszen a kezdő rúgást elég régen végezte el rajtam a teremtés megbízott végrehajtója. Ez nem hiszem, hogy újdonság, ám az, hogy miféle mennydörgős ménkű volt a tartalma ennek az útra bocsátásnak, az már igen. Mindent lehet, azt is, ami még nem létezik. Ez a csábító és megnyugtató. Lehetsz teljesen magad. Kiraknak a dzsungel szélébe éjszakára és megeshet, hogy a fenevadak rémülten kezdenek majd menekülni a közeledből az ismert falfirka szerint. Lehet másik mód a falka is, a létezésnek az a módja. A magányos falka. Választhatod azt is. Ha nem érdekel, és inkább kóvályognál, mint részeg a lakótelepen, hát azt is lehet. Dönthetsz. Ezt hívhatod alkotásnak is. Olyat teszel, amit addig még soha senki. És ha ezt nem csak úgy – a Véletlenek Hercege üzente módon – teszed, akkor rendben. Taps. Folytassa, kovboj! Szóval hogy költészet, próza, ecset, vagy egyéb nyomjelző? Ha nem keresed, megtalálod.
 
Számtalan díjat és elismerést kaptál életed során. Melyik volt számodra a legfontosabb vagy legmeghatározóbb, és miért?
Nehéz erre megfelelő választ adni, amióta ismerjük Őze Lajos és Latinovits Zoltán történetét. A díj, az olyan, mint egy bomba, mondta a Színészkirály. Fentről ledobják és odalent valami szerencsétlent eltalál. Na, jó. Nem a szerencsétlen kifejezést használta. A Széncinke-díj a legkedvesebb, általában ilyen telet idézgető időben kapom meg, ha itt a kertben a madáretetőkből nem fogy ki a mag. Ezzel a díjjal az adományozó és elfogadója egyaránt elégedett. A Márai-díjat, a névadó miatt is, másért is örömmel fogadtam.
 
Min dolgozol éppen?
Erre a kérdésre régóta F. Scott Fitzgeraldnak, a Nagy Gatsby és sok más történet írójának szavai jutnak eszembe. A mosolyomon dolgozom. Az írás nem munka, hanem átkelés valamilyen tengeren gyalog. Nem biztatásként szól hozzám a szobaajtóra tűzött idézetek közül Örkény István személyesen: „Nem volt még olyan napja életemnek, amikor biztosan tudtam volna, hogy író leszek-e még holnap reggelre.” Ellenszavazat nélkül elfogadva. Tehát hogy a múzsa vagy a billentyűzet homlokon csókol-e holnap is, nem tudom. Tervek természetesen vannak és vélhetően időm is akad majd elegendő, ezért a határidő – úgymond – folyamatos.
 
Taizs Gergő